2. évad 11. fejezet

 Sziasztok!

Kérlek titeket, hogy OLVASSÁTOK ezt el! Nem szoktam a történet elejére írni, de most úgy érzem, hogy kell, mert a végén nem fogjátok most elolvasni.

Öhm... hogy is kezdjem? Sejtésem szerint a fejezet végére kicsit kiakadtok rám. Azonban! Nem ez az utolsó fejezet, sőt, még nincs itt a vége, úgyhogy remélem, hogy visszatértek még ez után is. A következő fejezet is készen van. Terveim szerint 1 hét múlva fog felkerülni, közben pedig lesz még meglepi is. DE! Rajtatok fog most múlni, hogy tényleg eltelik-e az egy hét a kövi fejezetig. Nem csináltam még ilyet, de most kíváncsi vagyok a véleményetekre. Tehát. A terveim szerint jövő héten szombaton jön az új rész. De! Ha kapok 5 komit, akkor csütörtökön felteszem. Ha 10 komit kapok, akkor kedden. És ha még kedd előtt összejönne 15 komi, akkor felteszem azonnal, akár még ma is. :) Lehet, hogy ez így gonosz, de nagyon  érdekel, hogy mit hoz ki belőletek ez a rész!

Az előző részhez kapott komikat köszönöm szépen! :) Imádlak titeket! <3

Puszi: Klau

Jennifer Smiths

Öt nap telt el a vizsgálat óta. Zayn hihetetlen, ahogy bánt velem ez alatt az idő alatt. Tényleg nem engedett felkelni, csak a mosdóig. Mindent ágyba hozott nekem. Az ennivalót, az innivalót, újságokat, hogy ne unatkozzak és állandóan ugrásra készen állt, hogy nem kérek-e valamit. Szó szerint leste minden kívánságomat. Annyira aranyos volt. Az egyetlen, ami furcsa volt az elmúlt pár napban, hogy a kapcsolatunk nem került szóba közöttünk. Fogalmam sincs, hogy hogyan is állunk most egymással.
Ma délután kell bemennünk a dokihoz az eredményekért. Szegény Zayn tegnap este nagyon ideges lett, mert kiderült, hogy mára olyan programjuk van, amit nem mondhat le. Amikor megtudtam, hogy beteg gyerekekhez mennének egy kórházba, akkor én erőltettem, hogy nem mondhatja le. A gyerekek mind az ötükre számítanak, nem hagyhatja őket cserbe. Persze így is nehéz volt rávenni, de végül is, nagy nehezen sikerült. Úgy egyeztünk meg, hogy amikor végeznek felhív, és én egy taxival elmegyek az orvosomhoz. Vagyis, hogy a váróban találkozunk és együtt megyünk be, azaz együtt nézünk szembe az igazsággal. Ő az elmúlt napokban folyamatosan azzal nyugtatott, hogy nem lehet baja a kicsinek, minden rendben lesz. De van egy olyan érzésem, hogy ebben ö maga sem biztos teljesen, inkább csak engem akar megnyugtatni.

Lassan készülődnöm kell, hiszen eljött az ideje, hogy megtudjuk az igazságot. Miközben majdnem elkészülök, hívok egy taxit, majd szinte kényszeresen nézem át a táskámat, hogy megbizonyosodjam róla, hogy mindent elraktam-e. Valami furcsa, nyugtalanító, idegesítő érzés járja át a testem, amit nem értek. Azt viszont érzem, hogy az izmaim megfeszülnek ezektől az érzésektől. Meghallom a kocsi dudájának a hangját, így gyorsan bezárom az ajtót, és beülök a járműbe. Elmondom a sofőrnek a címet, és már haladunk is a célom felé, hogy megtudjam a számomra, számunkra sors döntő választ. Amikor megérkezünk, kifizetem a fuvardíjat, majd felsétálok a váróba, de legnagyobb meglepetésemre Zaynt nem látom sehol sem. Leülök az egyik székre és ijedten nézelődök, hátha mégiscsak itt van valahol. Minden ajtónyitásra odakapom a tekintetem, hátha ő, de mindig csalódnom kell. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, mióta várok, de egyszer csak egy finom érintést érzek a vállamon. 

- Jenny. Be kellene jönnie. Várja a doki - mosolyog rám finoman egy nővérke.

- De hát még nincs itt Zayn, és azt beszéltük, hogy majd együtt...

- Sajnálom, de nem várhatunk, mert az orvosa hamarosan be kell, hogy mosakodjon egy műtéthez. Ha most nem jön be, akkor csak holnap lesz rá lehetősége.

Mit tegyek? Nem várhatok holnapig! Nem értem, fel sem foghatom, hogy Zayn ezt tette velem. Hiszen megígérte. Azt mondta, hogy mindenképpen itt lesz, és együtt nézünk szembe ezzel a dologgal, és most még sincs itt. Úgy érzem, hamarosan összeroppanok. Nem vagyok benne biztos, hogy egyedül végig tudom ezt csinálni. És Louis? Eddig annyira itt akart lenni. Akkor most ő is hol van? Néha utálom, hogy sikeresek, és ezért rengeteg kötelezettségük van. Ráadásul ez a furcsa feszültség, ami bennem van... Lassan felemelkedem a székből, hiszen mennem kell. Félve lépem át a rendelő ajtaját, ahol az orvos üdvözöl és hellyel kínál. Gondterheltnek látszik. De nem! Nem gondolhatok rögtön a legrosszabbra! Hiszen lehet, hogy a következő műtéte miatt ideges. Nem lehet, hogy miattam.

- Jenny. Megjöttek az eredmények. Igazán sajnálom, de a baba beteg. Tényleg Down-kóros. 

- Nem. Az nem lehet! - rásimítom a kezeimet a pocakomra, miközben érzem, ahogy a könnyek megindulnak az arcomon. Tényleg beteg a kicsi! Ezt nem bírom ki! Sikítani akarok, de itt nem lehet. Ráadásul nincs itt velem senki... Úgy érzem, atomjaimra esek szét, miközben megfordul velem a világ, és minden reményem elvész.

- Sajnálom, hogy ezt kell, hogy mondjam, de valószínűleg jobb lenne mindannyiuknak, ha elvetetné ezt a babát. Egy ilyen problémával a gyermek élete sem egyszerű, de a környezetében lévők is könnyen belerokkanhatnak. Persze a döntés az önöké, de én javasolnám, hogy inkább ne vállalják. Fiatalok még, próbálkozhatnak újra. Lehet még egészséges gyermekük.

- De... én nem tudom... nem tudom, hogy most mit tegyek... - dadogok össze-vissza, hiszen még megszólalni is alig tudok. Ez felfoghatatlan számomra.

- Nem kell most válaszolnia, de nincs sok időnk. Két nap múlva kérem a választ. Ha nem tartják meg, akkor mához három napra el kell, hogy indítsuk a szülést, különben kicsúsznak a határidőből, és akkor már nincs mit tenni. Akkor már nem lesz választási lehetőségük. 

Én csak dermedten ülök a helyem, a lehető legkisebbre összehúzva magam, mint egy gyerek, aki nem tudja, hogy most mit is kellene tennie, vagy mondania. De én már nem vagyok gyerek! Én már egy felnőtt nő vagyok, akinek döntenie kell a gyermeke életéről. Ki lennék már én, hogy egy életről döntsek? Ez Isten dolga, nem az enyém! Teljes a káosz a fejemben, ráadásul Zayn sincs itt. Kissé kótyagos fejjel köszönök el az orvostól, miközben megígérem, hogy jelentkezni fogok a döntésemmel. De mi lesz az? Haza taxizom, mivel a drága apuka még mindig nincs itt, otthon pedig leroskadok az egyik fotelba, miközben csak zsong a fejem a rengeteg gondolattól. Tűnődésemből a telefonom hangja rángat vissza a valóságba. Egy ismeretlen szám hív. Felvegyem? Nem akarok senkivel sem beszélni most, csak Zaynnel, de ő nincs sehol. Azóta sem jelentkezett. A csörgés abbamarad, de szinte azonnal újra is kezdi. Valakinek nagyon fontos lehet valami. Mély lélegzetet veszek, hogy kissé megnyugtassam magam, megköszörülöm a torkom, majd fogadom a hívást.

- Igen, tessék. Jennifer Smiths vagyok.

- Jó napot kívánok. A központi kórházból telefonálok. Ha jól értesültünk, akkor az ön testvére Louis Tomlinson.

- Igen, az öcsém. Történt vele valami? - a rémület a csontomig hatol.

- Sajnálattal értesítem, hogy autóbalesetet szenvedtek ma, de csak most találtuk meg a tárcájában az ön számát, hogy önt kell értesíteni ilyen esetben.

- És mi van vele? Hogy van? - hangom alig hallható. Sok ez nekem egy napra.

- Neki nincs túl nagy problémája, mivel be volt kötve, de a lába így is csúnyán eltört, műteni kellett. De stabil az állapota, nem lesz vele semmi gond - nyugtat a hang a túloldalon. De ekkor az én agyamban megszólal a vészharang.

- Kivel volt a kocsiban?

- Zayn Malikkal.

- És vele mi van? - érzem, hogy összefogok roppanni, de előtte még meg kell tudnom, hogy mi van a szeretett férfival.

- Sajnálom, de csak rokonoknak adhatok ki információt.

- A menyasszonya vagyok! A közös babánkat várom, úgyhogy szerintem közvetlen hozzátartozónak minősülök - hangom el-el csuklik, de még tartom magam.

-  Öhm... igen... de, nem hiszem, hogy ezt nekem kellene... - dadogva kertel a nő és ez szörnyű előérzetet kelt bennem.

- Nyögje már ki, hogy mi van Zaynnel! - szólok rá talán kicsit hangosabban, mint kellene.

- Nos... ö... meghalt.

És ennyi. Érzem, ahogy a világ megfordul velem és kiesik a kezemből a telefon. Ez nem lehet! Nem teheti ezt velem a sors! A babám beteg, a férfi, akit mindennél jobban szeretek pedig meghalt. Neeeem!!! Így nem akarok élni! Ezt már nem tudom elviselni! Nem! Nincs értelme semminek sem tovább! Haltam volna meg inkább én, mint ő! Nem tudom elképzelni nélküle az életemet! Nem! Nem akarok élni! Ezt már nem tudom elviselni! Beleőrülök! Nem akarom ezt! Nem tudok ennyi mindennel megbirkózni, főleg nem egyedül! Meg akarok halni!