2. évad 9. fejezet

Zayn Malik

Ezt hallgattam, míg írtam: zene

Mióta ideértünk Jenny lakására és ő elvonult a saját szobájába azzal a címszóval, hogy egyedül akar lenni, csak ülök a nappalijába Louissal, de egyikünk sem szólal meg. Bámulunk magunk elé, miközben a gondolatainkba temetkezünk. 

Egyszerűen szinte lehetetlennek tűnik feldolgozni a ma történteket. Kiderült, hogy egy idióta félreértés miatt veszítettem el majdnem a lányt, akit mindennél jobban szeretek, ráadásul ő terhes. Tőlem. Az én pici babámat várja, de a hirtelen jött örömem nem tarthatott sokáig, hiszen szinte azonnal kiderült, hogy lehet, hogy beteg a baba. Nem tudom, hogy mit kellene csinálnom. Azt hittem, ha egyszer megtalálom őt, az lesz a legnagyobb gondom, hogy hogyan hozzuk rendbe a dolgainkat, hiszen fogalmam sincs, hányadán is állunk jelenleg egymással. Ez most mégis másodlagos problémává fokozódott le, hiszen az első az, hogy most mi legyen a babával. Az egyetlen, amibe biztos vagyok, hogy Jennynek el kell mennie arra a vizsgálatra, akármilyen kockázatos is. Nem hiszem, hogy kibírnák az idegeim a hónapokig tartó bizonytalanságot. És utána mi lesz? Ha minden rendben, akkor csak a mi viszonyunkat kell rendeznünk. De ha nem? Nem tudom. Idegesen túrok a hajamba már ki tudja, hogy hanyadszorra. Mit kellene csinálni, ha beteg a baba? Elvetetni? Eltudnánk viselni, hogy a második gyermekünk sem születhet meg? Vagyis, ami még rosszabb, hogy ezt a babát Jennynek meg kellene szülnie, de a baba a szülés utáni percekben meg is halna. Vagy végig tudnánk nézni egy életen keresztül, hogy beteg a kicsi? Nem tudom. Én mindig is egy szép, egészséges, nagy családról álmodoztam. Legalább kettő, vagy három gyerekről. De ha egy beteg gyereket bevállalunk, akkor vajon merünk még utána próbálkozni? Hogy fogjuk tudni végignézni, hogy nem élhet teljesen normális életet, hogy nem taníthatom meg azokra a dolgokra, amikre szeretném, mert lehet, hogy olyan beteg lesz, hogy nem tudom... Hallottam már olyan Down-kóros gyermekekről is, akik csak pár évet éltek, azt is hatalmas szenvedések közepette. Sőt! Ha visszagondolok a jótékonykodásinkra, találkoztunk számtalan ilyen beteg gyerekkel. Voltak, akik csak kicsit voltak betegek, nem súlyosak, ők aranyosak voltak, hatalmas szeretetet tudtak adni és óriási volt a szeretet igényük is. Mégis, az ő szüleiken is látszott, hogy nem felhőtlenül boldogok. Hiszen, hogy is lehettek volna azok? De láttunk számtalan olyan esetet is, akik csak szenvedtek, a szüleik pedig érzelmileg tönkrementek az ápolásuk alatt. Nem tudom, hogy mit is kellene csinálni. És igazából csak most tudatosodik bennem a dolog, hogy ezen én hiába is agyalok, ez nem csak az én döntésem. Ennek közös elhatározásnak kell lennie, bár Jennynek nagyobb a szavazati joga, hiszen az ő testében növekszik a baba. Én hiába döntenék egyedül, ha ő a másik utat választaná. Semmire sem kényszeríthetem. Az egyetlen dolog, ami biztos, hogy bárhogy alakuljanak is a dolgok, én mellette, mellettük leszek. Nem tudom, hogy mi lesz, de azzal nem jutok semmire, hogy csak itt járatom az agyamat. Erőt veszek magamon és felemelkedem a fotelból, majd elindulok Jenny ajtaja felé. Nem kopogtatok, úgy érzem, hogy felesleges. Óvatosan nyitok be az ajtón, és meglátom a meggörnyedt vállát, ahogy ül az asztalnál, nekem háttal, miközben zokog és valamit nagyon néz a laptopján. Óvatosan mögé lépkedem és meglátom, hogy a YouTube-on néz valami videót. Mikor mögé érek, pont akkor indítja újra. Egy ultrahangos felvétel a magzatvízvételről. Azt mutatja, hogy azzal a hatalmas tűvel átszúrják az anyuka hasát, egészen a magzat burokig, majd azon egy kicsit áthatol a tű, és pár pillanat múlva már húzzák is vissza azt. Borzalmas és egyben félelmetes látvány. Most már értem, hogy miért is ódzkodik a lány ettől az egésztől. Most már értem, hogy miért is kockázatos a babára. Hiszen ez beindíthatja a szülést, vagyis inkább a vetélést. És a baba ilyenkor még életképtelen. Finoman fogom meg a lány vállát, majd húzom fel magamhoz és ölelem át. Érzem, ahogy a karjaimban remeg. Érzem a kétségbeesését, és ezt a sajátommal együtt szinte képtelen vagyok elviselni. De muszáj! Kell! Mellette kell állnom, támogatnom kell, hiszen az ő teste és engem hiába visel meg ez az egész, tudom, hogy neki még szörnyűbb. Finoman simogatom a hátát, hogy megnyugodjon, de mivel érzem, hogy ezzel nem megyek semmire, így óvatosan felemelem és az ágyhoz viszem, majd lefektetem rá, és szorosan én is mellébújok, továbbra is magamhoz ölelve törékeny testét. Érzem, ahogy a pocakja hozzám nyomódik, és úgy érzem, nem bírom tovább, férfiasság ide, vagy férfiasság oda, mindjárt én is elbőgöm magam. Hiszen ezt akartuk! Gyereket akartunk! Nem szabadna, hogy ez ilyen nehezen menjen! Hogy mindig legyen valami akadály! Ez így nem igazságos! Miért minket ver a sors? Lassan kezd elcsendesedni az ölelésemben. Már csak a szipogása hallatszik.

- Szerinted mit kellene tennem? - kérdi a sírástól rekedtes hangon. - El kellene mennem a vizsgálatra? - néz fel a szemembe kétségbe esetten, mintha tőlem várná a megváltást. De sajnos ezt én nem adhatom meg neki.

- Igen, el kellene menned. És én is ott leszek veled. Jobb lenne biztosat tudni. Utána még lehet gondolkozni. De ha rendben van minden, akkor nincs min idegeskednünk tovább. Akkor megnyugodhatunk és várhatjuk a kis jövevényt. 

- De mi van, ha elvetélek a vizsgálat miatt? 

- Mit mondott az orvos? Mennyi az esélye?

- Kicsi, de benne van a pakliban. Kábé négy-öt napig szinte csak a vécére mehetek ki, feküdnöm kell, nem zuhanyozhatok nagyon meleg vízben.

- Akkor holnap bemegyünk, elvégzik a vizsgálatot, ami során minden rendben lesz, majd hazajövünk, és én teljesen kiszolgállak. Tényleg nem kelhetsz fel, csak a mosdóig. Oké? - nézek a szemeibe biztatóan.

- De neked nincs dolgod? Nem ülhetsz velem itt folyton...

- Te, vagyis Ti vagytok a legfontosabbak a számomra! Semmi már nem érdekel, csak, hogy rendben legyetek! Azt akarom, hogy legyen egy gyönyörű, egészséges babánk, hogy hozzám gyere, és utána...

- De nekünk nem valószínű, hogy egészséges babánk lesz! - kezdenek a könnyi ismét folyni.

- De, ez a baba igen is, hogy egészséges lesz! Annak kell lennie. A sors nem teheti velünk, hogy neki is valami baja legyen. Bíznunk kell benne, hogy ő itt - simítom a kezem a pocakjára - rendben lesz.

Arcát mellkasomra hajtja, és csak csendesen hozzám simul.

- Mennyi idő lesz a vizsgálat eredménye? - suttogom a fülébe.

- Mivel nincs sok időnk, így a doki meggyorsítja, így hetek helyett pár nap. Persze, ez így nem lesz egy olcsó mulatság...

- Nem érdekel a pénz! Mindegy, hogy mibe kerül, majd én kifizetem. Ezen ne agyalj.

- De én...

- Csitt. Pihenj most. Holnapra kell az erőd - nyomok egy puszit a hajába.

Sziasztok!

Na mit szóltok? Meg is érkeztem az új résszel! Remélem tűrhetően telnek az első sulis napjaitok az évben! Tudom, hogy nem egy eseménydús rész, de többen is kíváncsiak voltatok egy Zayn szemszögre, hogy ő hogyan éli meg ezt az egészet. Úgyhogy gondoltam, eleget teszek a kéréseteknek. Remélem azért tetszett. :)

Köszönöm szépen a komikat! Imádlak Titeket! :) Most is ér ám komizni! Az eddigieket pedig megválaszolgattam! :)

Puszi: Klau