2. évad 16. fejezet

Jennifer Smiths

- Már miért ne lehetne? Nem akarsz engem? - kérdezem kétségbe esetten. - Tudom, hogy nem olyan vagyok, mint régen, hiszen a hasam is megnőtt és van rajtam pár plusz kiló már, de...

- Te miről beszélsz? - néz rám értetlenül. - Ne beszélj butaságokat! Imádom a gömbölyödő pocakodat, hiszen ott növekszik a kicsiként! Sőt! Plusz kilók nincsenek is rajtad, de ha lennének sem érdekelne, hiszen ez mind a baba miatt lenne! Ne legyél már buta! Én csak nem akarom, hogy neki baja essen! Azt sem tudom, hogy lehet-e nekünk bármit is csinálnunk - magyaráz kissé zavarban.

- Persze, hogy lehet - mosolygok rá megkönnyebbülve. - Miért ne lehetne?

- Hát, amit a doki mondott, hogy nagyobb az esélye, hogy bármi baj legyen...

- De nem erre gondolt!  - nevetek fel. - Egyenlőre még lehet - húzom magamhoz az arcát egy újabb csókra.

- Tuti? - motyogja a számba.

- Igen, tuti.

Ezután végre megcsókolhatom úgy igazán, de úgy látom, nála is elszakad a cérna, hiszen most ő mélyíti el a csókunkat, miközben elkezdi felfelé húzni a pólómat. Kezeimet felemelve segítek neki, majd én is megszabadítom őt a felsőjétől, miközben szánk csak annyi időre válik el, amennyire nagyon muszáj. Szája elhagyja az ajkaimat és elindul lefelé felfedezőútra. Végigsiklik a nyakamon, a kulcscsontomon, majd le a melleimhez, ahol míg szája elidőzik, addig a kezeivel mögém nyúl és már csak azt veszem észre, hogy húzza is lefelé a melltartómat, majd úgy néz végig a fedetlen felsőtestemen, mintha valami festmény lennék. Egyik kezével a mellbimbómat ingerli, míg a másikat szájába veszi és finoman megszívja. Torkomból felszakad egy nyögés tettére. Lassan indul lefelé ajkaival. A hasamnál elidőzik kicsit. Finoman puszilgatja körbe, hihetetlen gyengédséggel, miközben kezeivel lerángatja rólam az alsó ruháimat.

- Csukd be kicsim a szemed, anyáék valami olyat tesznek most, amit neked nem kell látnod. - Nem tehetek róla, de felkuncogok a megjegyzésén, de nevetésem hirtelen nyögésbe vált át, ahogy megérzem a nyelvét a legérzékenyebb pontomon. Először csak a szájával kényeztet, majd beveti az ujjait is, amitől úgy érzem, mindjárt végem van.

- Zayn! Ne! Hagyd abba! Nem így akarok elmenni! - nyögöm ki nagy nehezen, mire lassan felemelkedik hozzám, majd gyorsan megszabadul a maradék ruháitól.

- Szólj, ha nem jó, vagy megnyomlak - motyogja a fülembe. Hihetetlenül cuki, hogy még most is a kicsin aggódik. Elhelyezkedik a lábaim között, bepozicionálja magát és megérzem a finom nyomást, ahogy belém hatol. Óvatosan kezd el mozogni, de mikor látja, hogy nincs semmi gond, akkor gyorsít. Karjait kiegyenesítve támaszkodik fölöttem, hogy meg ne nyomja a hasam, de így is az őrületbe kerget. Nem kell sok, hogy végem legyen, de kapkodó mozdulataiból érzem, hogy neki sem. Mikor már majdnem elszállok, akkor hirtelen belassít. Megint gyorsít, megint lassít, ezzel az őrületbe kergetve, hiszen mindig pont az utolsó pillanatban vált tempót!
- Ne szórakozz velem Zayn, mert megbánod! - mordulok rá, mikor már azt érzem, hogy ha nem kegyelmez meg nekem, akkor megőrülök. Lábaimat csípője köré fonom, ezzel még intenzívebbé téve az érzést és végre ő sem szórakozik tovább velem. Erőteljes, gyors lökéseinek köszönhetően perceken belül elér a megváltó orgazmus, majd utánam pár másodpercre érzem, ahogy ő is megremeg, majd rám fekszik, de rögtön le is gördül rólam.
- Szeretlek - suttogom neki, miközben az ölelésébe von.
- Én is szeretlek, de most már pihenj. Hosszú volt ez a nap - ad egy puszit a számra, magához ölel és így merülünk el együtt az álmok világába, miközben átfut az agyamon, hogy ez egy igazi szeretkezés volt. Nem a szenvedélyről szólt, hanem a szerelmünkről, gyengédségről, törődésről. Úgy tudok elaludni végre, hogy úgy érzem, a lehető legjobb helyen vagyok végre.


 2 nap múlva

Hihetetlen számomra, hogy Zaynnel minden rendben van, az meg még inkább felfoghatatlan, hogy rá tudott erre venni. Itt ülök a fiúkkal együtt Zayn lakásában, vagyis a közös otthonunkban, mert igen, Zayn ragaszkodott hozzá, hogy visszaköltözzek. Szerinte csak így lehet az, hogy ott folytassuk a dolgokat, ahol abbahagytuk. Mindenki itt van. Liam is. Miatta tartottam ettől a találkozótól, hiszen nem volt a legjobb a kapcsolatunk, mielőtt leléptem, vagyis inkább mondhatjuk azt, hogy szörnyű volt. Na meg Niall sem éppen a legkedvesebben fogadott a múltkor. Irtózatosan frusztráltnak érzem magam, olyan, mintha mindjárt kitörne a harmadik világháború, pedig igazából mindenki tök lazán viselkedik, csak én feszengek. Nem tudom, hogy mit várjak ettől a mai találkozótól, csak az a biztos, hogy ha együtt akarok lenni Zaynnel, akkor a fiúkkal is jóban kell lennem. Zayn időnként megszorítja a kezem biztatás képen, Louis pedig rám mosolyog időnként. Mind a ketten tudják, hogy mennyire rettegtem ettől a találkozótól és most mind a ketten próbálnak biztatni, én mégis szorongok. Idegesen pattanok fel a helyemről, mire drága barátom rám kapja a tekintetét és kérdőn pislog rám, hogy mi a baj, de én csak megrázom a fejem és elindulok a konyhába. Ahogy beviharzok a megcélzott helyiségbe, majdnem felbukok a saját lábamban, amikor meglátom, hogy Liam is itt van, én pedig szinte menekülésszerűen akarok megfordulni és kirohanni a helyiségből. Nem maradhatok vele kettesben! Csak ez jár a fejemben és éppen ez lesz a végzetem, hiszen megbotlok... kezem a hasam elé kapom automatikusan, szerintem ez már valami anyai ösztön, hogy rögtön őt védem, és várom a találkozást a földdel, ehelyett csak azt érzem, hogy két erős kar kap utánam, és mikor hátra pillantok meglátom az aggódva magához szorító Liamet.
- Jól vagy? - kérdezi.
- I... igen, azt hiszem. Csak nagyon béna vagyok még mindig - mosolygok rá kényszeredetten, bár úgy érzem, inkább vicsorgás, amit produkálok.
- Vannak dolgok, amik nem változnak - nevet fel finoman.
- Most miért mondod ez? Nem is vagyok két ballábas! - bokszolok bele felháborodva a karjába játékosan.
- Hm... tényleg nem vagy béna, de ütni még mindig nem tudsz! - röhög fel hangosan.
- Na! - vágom be  a durcit.
- Ne csináld már! Jenny! - kezdi, mintha könyörögne, de a végét nem bírja ki és megint a képembe röhög.
- Liam... - kezdem kicsit akadozva, kicsit bizonytalanul.
- Ne, Jenny! - emeli maga elé védekezően a kezét. - Nem akarom hallani! Így alakult. Túl vagyunk rajta. Én csak szeretném visszakapni az egyik legjobb barátomat. Az a kérdés, hogy te akarod-e ezt?
- Ó, te lüke! - vetődök a nyakába és a boldogságtól kicsordul pár könnycsepp a szememből. - Persze, hogy akarom! Sajnálom! Én...
- Cssss... - szakítja meg a bocsánat kérésemet megint. - Tényleg nem akarom hallani! Minden oké. Csináljunk úgy, mintha semmi sem történt volna! Jó?
- Imádlak! Te vagy a legjobb! - és megint a nyakába kötök ki.
- Khm... - torok köszörülésre kapjuk a fejünket az ajtó felé, ahol a gyerekem apja álldogál, miközben minket fixíroz. - Bocsi, hogy megzavarom ezt az idilli pillanatot, de mi az, hogy ő a legjobb? - néz rám kérdőn, miközben Liamre mutat.
- Hát, tudod... Az a helyzet, hogy minden csak nézőpont kérdése. És ebben az értelemben igen is ő a legjobb és nem te!
- Milyen értelemben? - vonja fel szemöldökét.
- Legjobb barát kategória... nem gondolnám, hogy te is ebben a kategóriában szeretnél versengeni.
- Szerencséd van! Jól kivágtad magad! De most már kérem vissza őket, Liam! Túl sokáig voltak veled! - nevet fel hangosan.
- Ja. Kb. tíz-tizenöt percet. Nem is tudom, hogy bírtad ki eddig! - vidáman nevetgélünk, amikor megint nyílik a bejárat és ezúttal a szöszi állít be hozzánk.
- Jenny! Beszélhetnénk? - néz rám, miközben a kezeit tördeli.
- Miről? - nézek rá értetlenül.
- Arról, hogy szeretnék bocsánatot kérni tőled azért, ahogy a múltkor viselkedtem. Tényleg sajnálom, én csak féltettem a többieket, főleg Zaynt, hogy még lejjebb süllyed és...
- Niall! Fejezd be! Én nem vagyok mérges rád, pont attól tartottam, hogy te orrolsz rám valamiért, de én nem haragszom itt senkire, hiszen én csináltam...
- Na jól van! - csapódik ki az ajtó. - Mindenki sajnál mindent, mindenki elfelejt mindent, aztán most már minden folytatódjon úgy, mintha semmi sem történt volna és szórakozzunk már végre, mert tudtommal bulizni akartunk, kikapcsolódni, de jelenleg úgy érzem magam, mintha nem is tudom... mintha valami idióta szappanoperába csöppentem volna. Elég volt! Fúúúj! Na hajrá, fiatalok! - Louis kiselőadását mindannyian döbbenten hallgatjuk, aztán szinte egyszerre kacag fel mindenki megkönnyebbülten. És innen már oldódott hangulatban telik el a mi kis találkánk.

Sziasztok!

Na, hogy tetszett a rész? Én ezzel most nem vagyok annyira megelégedve, de ez most így sikerült.

Köszönöm szépen a komikat, most is várom őket! :)

Hogy álltok a sulival?

Puszi: Klau