2015. május 1., péntek

2. fejezet

Jennifer Smiths

 -Szia Kicsim! Azért jöttünk, hogy...
-Mondtam már, hogy ne hívj így! Nem kellettem nektek, nem akartatok engem, amikor a nevelő szüleim meghaltak, akkor sem vállaltatok fel! - A könnyek csípték a szememet, de nem engedtem őket útjukra. Ez mindig is bántott. Egyszerűen nem tudtam megemészteni, hogy még mindig nem kellek nekik.
-Kivel kiabálsz? Azt mondtam, hogy engedd be, aki jött, nem pedig azt, hogy ordibálj a mi vendégünkkel! Ki jött? - lépkedett az ajtó felé Louis kiabálva. Mikor meglátta a szüleinket, látszott, hogy a feje még vörösebb lett a méregtől.
-Mi a francot képzelsz Te magadról, hogy a szüleimmel ordibálsz! Azonnal takarodj a szemem elől! Nem igaz...-ekkor anyám erélyesen a szavába vágott:
-Louis! Azonnal fejezd ezt be! Hogy gondolod, hogy valakivel is így beszélsz! Főleg nem a ...
-Ne! - hirtelen az ütő is megállt bennem! Nem mondhatja el neki! Most már nem akarom! Ha eddig nem tette, most miért akarja?
-De! Jenny! Meg kell tudnia! Így is túl sokáig vártunk már! Louis! Hol tudnánk négyesben nyugodtan beszélgetni? - ha lehet még jobban lesápadtam.
-Mi már itt sem vagyunk! Beszélgessetek nyugodtan! Jenny! Ha végeztél, légy szíves pakolj ki, rendezkedj be, mert holnap már munka van! Lessz egy megbeszélésünk Zayn-nel, ahol mindenkinek ott kell lenni. Mi most elmegyünk a fiúkkal kajálni. - szolt közbe Paul.
Mi négyen bevonultunk a nappaliba, bár én úgy éreztem magam, mint akit a kivégzésére visznek. Pedig itt, akinek igazából izgulniuk kellene, azok a szüleink. Ők elveszíthetik Louis-t. Nekem nincs veszteni valóm. Ami soha nem volt a miénk, azt nem veszíthetjük el. 
Mindannyian helyet foglaltunk a nappaliba. Anya és apa az egyik kanapén, én és Louis pedig egy-egy fotelban. Anya tördelte a kezeit idegességében. Nem értem, miért kell ezt most. Gondolataimból anyám halk szavai rángattak ki.
-Louis. Mondanunk kell neked valamit. Mindig is rettegtem ettől a vallomástól, de már nem halogathatjuk tovább...
-Anya! Ehhez neki miért kell itt lennie? - mutatott rám Louis, hangja csöpögött az undortól. 
-Várj egy kicsit fiam, és mindjárt megtudod! - szólalt most meg először apám.
-Szóval ott tartottam, hogy tartozunk neked egy vallomással. - Vette vissza a szót anyám.- Mint tudod, amikor megszülettél, nem álltunk valami fényesen anyagilag. Sőt! A csőd szélén álltunk. Ezért is történt az, ami. Az az igazság, hogy neked van egy ikertestvéred, akiről mi a születésetekkor nyílt örökbefogadással lemondtunk.
-Hogy micsoda? Ez ugye csak egy rossz vicc! 23 éven keresztül hazudtatok nekem! Ki Ő? Hol van most? - Most láttam Louis-on először igazi érzelmeket. Kétségbe esés, csalódottság, düh. Ezek voltak a leg észrevehetőbbek.
-Kis fiam! Nyugodj meg! El karunk mondani mindent, de így nem tudunk! Szóval, mi tartottuk végig a kapcsolatot a nővéreddel. Ő 5 perccel idősebb, mint Te. Évente párszor telefonáltunk, ritkán találkoztunk is vele. És az a helyzet, hogy ma Te is találkoztál vele. Azért van itt Jenny, mert Ő az ikertestvéred!
-Mi van? Ez most csak egy rossz vicc, ugye? Tényleg Ő a testvérem? Az nem lehet! Hiszen én, Ő.. - kezdett el Louis dadogni össze-vissza. Ezt már én sem bírtam tovább. Felugrotta a fotelből, felkaptam a cipőmet, és elrohantam. Hogy hová? Még én magam sem tudtam, hová is tartok egy idegen városban, úgy, hogy egy lelket sem ismerek. Nem így képzeltem el ezt a nagy találkozást. Nem arra számítottam, hogy majd gyűlölni fog! Ekkor könnyeim már patakként szántották keresztül az arcomat. Nem foglalkoztam velük. Egyszer csak egy mellkasnak ütköztem.


Louis szemszöge


Mi van itt most? Katasztrófák sorozata? Nem elég, hogy Zayn valószínű ki lép a bandából, Eleanor-ral sem túl rózsás a helyzet. Szerintem többet veszekszünk, mint az eddigi egész kapcsolatunk alatt. Most meg ez! Van egy ikertestvérem, akiről 23 éven keresztül nem is tudtam! Nem tudom eldönteni, hogy a haragom a nagyobb, vagy a csalódottságom a szüleim iránt! De az még hagyján, hogy nem tudtam a nővéremről, de még kiderül az is, hogy pont ma ismertem meg. Ráadásul egy kiadós veszekedésen voltam túl a barátnőmmel, amikor találkoztunk, és pont a nővéremen vezettem le a haragom. Nagyon csúnyán beszéltem vele. Nem is tudom, mit gondoltam! Ezt senki nem érdemelte volna meg tőlem! Nem hogy Ő! Most hová rohanhatott? Hiába kiabáltak utána a szüleink, rá sem hederített. Én pedig úgy lefagytam, hogy még mozdulni sem tudtam. Én üldöztem el! A saját testvéremet! Pedig nem ezt akartam, csak kiakadtam, hogy hogy viselkedtem vele eddig. Gondolataimat anyám zavarta meg.
-Kisfiam! Ő nem tehet semmiről! Csakis mi vagyunk a hibásak! - már zokogott.
-De miért pont most mondtátok el? És hogy került most Ő ide? És miért nem tudhattam én erről?
-Az az igazság, hogy Ő már régóta szeretett volna veletek találkozni, de mi nem engedtük neki. Tavaly meghaltak a nevelőszülei, de még akkor sem mertük elmondani nektek, főleg neked! De mikor kiderült, hogy elnyert egy álláspályázatot, ami miatt itt köt ki melletted, nem halogathattuk tovább, el kellett mondanunk neki a teljes igazságot. Hogy nem csak hugai vannak, hanem hogy Te vagy az ikertestvére. 
-Nagyon sajnáljuk fiam, de nem mertük neked hamarabb elmondani. Féltünk, hogy megutálsz minket. - Apámat még alig hallottam ma megszólalni. Egyszerűen ezt most nem tudom így feldolgozni! Ehhez idő kell! 
-Kérlek Titeket, hogy most menjetek el! Ezt valahogy fel kell dolgoznom magamban!
-Rendben van, kisfiam! Vigyázz magadra, és kérlek ne bántsd Őt! Nem tehet semmiről!
Ezután a szüleim elhagyták a házat. Ugyan hol lehet Jenny? Mit gondolhat most rólam? Megbocsájtja vajon a mai viselkedésemet? Hogy kéne ezek után hozzá állnom? Meg akarom ismerni! De mi van, ha Ő nem akar engem? Most mit tegyek? Először is meg kellene találnom! De hol keressem? Egyáltalán hová ment?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése