25. fejezet

Jennifer Smiths

Annyira hihetetlen ez az egész. Zayn imádni valóan viselkedik velem, és ez a tegnapi szeretkezésünk mindent vitt. Nem mondtuk ki, hogy szeretjük egymást, mégis a mozdulataink, az egymással való törődésünk ezt bizonyítja. Nem merném még neki kimondani, de szeretem. Félek, ha kimondom minden megváltozik. Izgatott voltam, hogy mi lesz, ha a szüleimhez megérkezünk, de szerencsére eddig minden simán ment. Örült nekünk mindenki, a lányokat megölelgettem, és lepakoltuk a csomagjainkat.Sajnos egyenlőre többre nem volt időm, mivel alig egy órán belül a nő gyógyásznál kellett lennünk. Szerencsére azt mondta, hogy minden rendben van a babával. Ultrahangon is megnéztük, de még nagyon picike. Mégis Zaynen is azt láttam, hogy meghatja, hogy ott a monitoron az a pici ember palánta a mi kisbabánk. Természetesen nem tudtam volna lebeszélni arról, hogy velem jöjjön, ha akartam volna sem, de nem is akartam. Örültem neki, hogy elkísér. Most haza felé tartunk. De furcsa azt mondani, hogy haza. Hiszen évek óta szerettem volna, ha ezt a helyet az otthonomnak nevezhetem, és most már mondhatom is. Már csak a szüleinknek kell valahogy beadagolni, hogy terhes vagyok. Nem tudom, milyen reakcióra számítsak tőlük, de Zayn azt mondta, ott akar lenni mindenképpen a nagy bejelentésnél. Örülök, hogy mellettem van, hogy segít és támogat. A ház elé érve kiszállunk a kocsiból. Egy csomó rajongó várakozik az épület előtt. Hihetetlen, hogy máris megtudták, hogy itt vannak a srácok. Zayn kérdő tekintetére csak biccentek egyet. Tudom, hogy milyen fontosak számukra a rajongót, hiszen nekik köszönhetnek mindent. Egy pillantásából tudtam, hogy engedélyt kér, hogy oda mehessen hozzájuk. Főleg az ilyen típusú rajongókat imádják, akik nem erőszakosak, csak reménykedve pislognak az imádottjukra, hátha az engedélyt ad, hogy közelebb mehessenek hozzá. Nem akaratosak, nem szaggatják őket, és főleg nem sikítoznak. Míg Ő odamegy a csajokhoz, akik közül néhányan sírni kezdenek, másoknak fülig szalad a szájuk, addig én úgy döntök, hogy bemegyek, hiszen már alig várom, hogy jobban megismerjem a testvéreimet. 

-Miért voltál orvosnál? Valami baj van? - Rohan elém a belépőbe az anyám aggodalmasan.

-Ezt meg honnan tudod? - Próbálom húzni az időt, hiszen fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki. Nem akarom egyedül beavatni őt a titkunkba, hiszen megígértem Zayynnek, hogy vele mondom el. 

-Louis elszólta magát. De most nem is ez a lényeg! Miért voltál orvosnál? Beteg vagy? Válaszolj már! - Néz rám anyám idegesen.

-Bemehetnénk a nappaliba? Ott mindent megtudsz. De nyugi, nincs semmi baj. - Elhelyezkedünk a nappaliban, és a szülőm türelmetlenül pislog rám.

-Terhes vagyok! - Bököm ki egyszerűen. Mit kerteljek? Attól sem lesz jobb, max még jobban felidegesíti magát.

-Hogy mi vagy? - mered rám sokkoltan anyám.

-Terhes vagyok. Kisbabám lesz. - mosolygok rá. De bejelentésemmel nem azt a hatást érem el, amit vártam. Azt reméltem, örülni fog az új kis jövevénynek, de e helyett anyám csak idegességtől eltorzult arccal méreget.

-Felcsináltattad magad? Normális vagy? Legalább tudod, hogy ki az apja? - üvölti torka szakadtából.

-Hogy mi van? Minek nézel te engem? Valami rossz kurvának? Persze, hogy tudom, hogy kitől van! Hogy kérdezhetsz ilyet! - A sírás fojtogatja a torkom. Még most sem áll mellettem. Még most is csak bánt.

-Mikor veteted el? Ugye most azt beszélted meg a dokival? 

-Hogy mit akarsz? Nem vetetem el! Ez az én babám!

-Hát ez az, hogy a Te babád! El kell vetetned! Nem állsz még erre készen, tönkre teszed az életed! Fiatal vagy, élvezd az életed, ne pedig szaros pelenkát cserélj! Miből akarod eltartani? Hiszen az apja sincs veled!- Minden szava, bántása, egy-egy újabb kés döfés a szívembe. Miért csinálja ezt most velem? Miért nem azt kérdezi, hogy mihez akarok kezdeni? Miért kell téves következtetéseket levonnia? 

-Ezt majd én eldöntöm! -  magam is meglepődök, hogy milyen határozottan csattan a hangom.

-Ki az apja?

-Zayn.

-Hogy ki? Te tényleg nem vagy normális! Egy felelőtlen énekes palántával csináltattad fel magad? Vagy így biztosítod a későbbi jóléted? Mit akarsz Te? 

Nem bírom tovább. Olyan érzésem van, mintha sorozatba kapnám tőle a pofonokat. Idegesen rohanok ki a házból. Odakint szerencsére Zayn nem vesz észre. Ő az ajtótól jobbra áll, nekem háttal, körülvéve csajokkal. Így hát én balra indulok, mert nem akarom, hogy észrevegyen. Egyedül kellene lennem, de ha észre vesznek, ez kivitelezhetetlen lesz, hiszen egyedül nem engednének el sehová. Nem foglalkozom a körülöttem siető emberekkel. Nem érdekel senki, csak a gondolataim. Kár volt ide jönnöm, kár volt elhinnem, hogy az anyám szeret, és kár volt ebbe az egészbe belekezdeni. Lehet mindenkinek jobb lett volna, ha anno Joe kinyír. Senki életét nem forgattam volna fel. Mindenki élné a jól megszokott életét. A fiúk koncerteznének, buliznának. Lehet Zayn azóta már elvette volna Perryt. Könnyeim már megállíthatatlanul folynak végig arcomon. Érzem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik és a kétségbe esés. Egy pillanatra mégis körül nézek magam körül, és megdöbbenek attól, hogy valahogy egy kihalt, sötét város részhez értem. Annyira elmerültem a saját nyomorúságomban, hogy nem is figyeltem, merre megyek. Egy kis kereszt utcánál elém áll egy autó, a sofőrje kipattan belőle, és betuszkol a kocsijába. Sikítani akarok, de nem jön ki egy hang sem a torkomon, amikor megismerem az el rablómat. Szóval itt a játék vége. Itt már nincs értelme ellenkeznem. Tisztában vagyok az erejével, azt is tudom, hogy mire képes. Tudom, hogy jobban járok, ha nem ellenkezek, különben képes és leüt. Mint egy rongybaba ülök be a kocsijába, ezután ő is bepattan,  elégedett vigyorral az arcán.

-Megmondtam, hogy az enyém vagy, Cica! - röhög kárörvendően.

-Hová viszel? - Csak ez érdekel. Lehet jobb is így, hiszen a többiek legalább már nincsenek veszélyben miattam.

-Egy ismerősömhöz. Igaz, hogy sokba kerül, de eltünteti belőled azt a fattyút! Megmondtam, hogy nem tarthatod meg! - A pánik elönt. Nem! A babámat nem veheti el tőlem!

-Akkor egy kórházba viszel? 

-Hülyének nézel, Cicus?! Onnan könnyen megszöknél. Nem! A haveromnak van otthon egy kisebb műtő félesége, majd ott elintézi.

Elönt az adrenalin. Nem veheti el tőlem a kicsikémet! Ezt senkinek sem engedem. Lassan megszületik egy terv a fejembe. Bekötöm magam, mint aki beletörődött a dolgokba, sóhajtok egy nagyot. Látom rajta, hogy elégedett magával. A sors nekem kedvez. Megcsörren a telefonja, ami kissé elvonja a figyelmét, így én gyorsan áthajolok az ő oldalára, és elrántom a kormányt. Hiába kap már észbe, hiába akar korrigálni, a kocsi már az ellenkező sávban jár, és egyenesen belénk száguld az ott szabályosan közlekedő autó. Egy hatalmas csattanás, a kocsi, amiben ülünk pedig sodródik, ki tudja merre. Hiába próbáltam magam védeni, az ütközés hatására éreztem, ahogy a fejem belecsapódik a szélvédőbe, ami megreped, vagy ki is törik?  Nem igazán tiszta előttem semmi. Érzem, ahogy a kocsi csúszása lassul, most hátulról ütközünk neki valaminek. De hogy minek? Ki tudja? Csak ezt érzem, hogy a fejemből folyik a vér, minden elhomályosodik körülöttem, majd elnyel a sötétség. Egy megnyugtató sötétség, amiben semmi sincs. Sem lelkii, sem fizikai fájdalom.

Zayn Malik

Megérkezve Jennyék családjához szív szorító élmény volt végignézni, ahogy egymás nyakába borultak a testvéreivel. Kár, hogy nem sok ideig élvezheti az újonnan megtalált családját. Mennünk kell a nő gyógyászhoz. Felfoghatatlan, hogy mennyire izgulok. Ez a baba tényleg az enyém. Ő lesz az első gyermekem. Az ultrahang képét nézve majdnem elsírom magam, pedig valljuk be, nem igazán szokásom. De látni azt a pirinyó babát a képernyőn, aki belőlem is van, hihetetlen érzés. Eddig is vártam, hogy megszülessen, de most annyira be vagyok zsongva, és úgy felpörgetett ez a hihetetlen élmény, hogy úgy érzem, semmi sem veheti el a jó kedvem. Örülök neki, hogy Jenny nem akaratos, simán rábólint, amikor szavak nélkül megkérem, hogy hagy menjek oda a rajongóinkhoz. Amúgy is imádom az ilyen nyugis rajongókat, most pedig annyira boldog vagyok, hogy még nagyobb élményt jelentenek számomra. Elbeszélgetek velük, egy jó fél óra múlva viszont úgy gondolom, hogy ideje bemenni Jennyhez, hogy elmondjuk az anyukájának, hogy terhes. A múltukból kiindulva tartok kissé a reakciójától, és nem akarom, hogy Jennynek egyedül keljen szembe néznie vele. Vigyorogva lépek be a házba, de a mosoly lehervad az arcomról. Odabent hangos szóváltás fogad. A nappaliba belépve Louis ordít a síró anyukájával. Jennyt sehol sem látom, de nem indulhatok szó nélkül a keresésére, hiszen Louist még sohasem hallottam így beszélni az anyukájával.
-Te tehetsz mindenről! Arról is, hogy akkor régen bántotta az a barom, de ha most megtalálja, az is a te hibád lesz! Ha bármi baja is lesz, azt soha nem bocsátom meg neked! - Szinte ledermedek, amikor végigszalad egy gondolat az agyamon.
-Mi folyik itt? Hol van Jenny? - Mindketten rám kapják a tekintetüket. Jenny anyján a kétségbe esés, míg Louis tekintetében a végtelen düh és féltés látszik.
-Elrohant. Elmondta anyának, hogy terhes, mire ő úgy beszélt vele, mint egy kurvával, és ezért elrohant!
-Miért nem mentetek még utána? És ha Joe elkapja? Akkor mi lesz? - Egész testem átjárja a kétségbe esés. Nem lehet, hogy bármi bajuk legyen! Abba beledöglenék!
-Nem tudjuk, merre indult! A telefonját pedig nem veszi fel, egy ideje pedig ki is kapcsolta, vagy lemerült, mert nem kapcsolható. - Ekkor megcsörren Louis telefonja. Idegesen rángatja ki a zsebéből, és fogadja a hívást.
-Igen, Louis Tomlinson. - Látom, ahogy megremeg a telefont fogó keze, az összes vér kiszalad az arcából. Idegesen teszi le a telefont, és az anyjára nézve olyan szintű gyűlöletet látok a szemében, ami még számomra is felfoghatatlan.
-Te tehetsz mindenről! Te vagy a hibás! - artikulálatlanul ordít, miközben a könnyek ömlenek a szeméből. - Ha bármi komolyabb baja lesz, engem többet nem látsz! Gyere Zayn! Indulunk! - néz rám.
-Hová? - már előre rettegek a válaszától.
-A kórházba. Jennyt most vitték be, autó balesetet szenvedett!
-Hogy mi csoda? Hogyan? Mi van vele? - Szívemet mintha összeszorítaná valami. A kétségbe esés elemi erővel suhan át rajtam. Nem! Nem! Nem lehet bajuk! Sem Jennynek, sem a babának!
-Ennél többet én sem tudok! Jössz?
Kirohanunk a házból, és Louis tövig nyomja a gázt. Gyorsan odaérünk a kórházba az óra szerint, szerintem viszont csak vánszorgunk az úton. Rettegek, hogy mi lehet velük! Nem veszíthetem el egyikőjüket sem! Nem lehet velem ilyen kegyetlen a sors! Végre boldog voltam! Miért kell mindig valami rossznak jönnie? Miért teszik ezt velünk a fentiek? Gyorsan megtudjuk a recepcióstól, hogy Jennyt éppen műtik, és útba is igazít a hölgy, hogy merre találjuk a műtőt. A műtő előtt leroskadunk a székekre, és csak várunk. Olyan érzésem van, mintha az idő csak vánszorogna. Semmit nem mondanak, csak várunk. Agyamat szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok uralják, és hiába próbálom őket elűzni nem megy. Egyszer csak nyitódik a műtő ajtaja, és egy orvos lép ki rajta. Körbe néz, majd mikor észre vesz minket, elénk lép.
- Jó napot kívánok! Én Dr. Karter vagyok. Önök Jennifer Smiths hozzátartozói?
-Igen, az öccse vagyok!
-Nagyon sajnálom, de...

Sziasztok!
Hát, nem tudom. Nem érzem igazán jónak ezt a részt, de valahogy nem megy most jobban. Kérem a véleményeket, hogy mennyire lett szörnyű! 
Köszöntöm az új feliratkozót! :) Köszönöm a díjat! :)) Köszönöm a komikat, a pipákat, és hogy olvastok!
Puszi: Klau