22. fejezet

Jennifer Smiths

-Oké. Akkor elmondok mindent. Az egész úgy kezdődött, hogy ezelőtt olyan húsz hónappal megismerkedtem egy nagyon helyes, kedves sráccal. Teljesen magába bolondított, feltétel nélkül megbíztam benne. Nem kellett volna. - Szemeim előtt megjelennek a múlt képei, miközben arcomon lassan elkezdenek leszánkázni a könnyek. - A nevelő szüleim óvtak tőle, ők valamiért nem bíztak benne, tartottak tőle, hogy rossz vége lesz a kapcsolatunknak. Nem értettem meg őket, nem akartam elfogadni a véleményüket. Életemben talán először cselekedtem az akaratuk ellen. De senki és semmi nem érdekelt, az agyamat ellepte a rózsaszín köd. Szerelmes voltam, de olyan igazán elvakultan. Kábé öt hónap után kezdett néha érdekesen viselkedni. Kiderült, hogy gyakran keveredett verekedésbe, bár ezzel én nem igazán foglalkoztam, hiszen szint sértetlenül keveredett ki a dologból. Hogy az ellenfél hogy járt? Fogalmam sincs. Azt mondta, ezzel én ne foglalkozzak. Ha erről kérdeztem, felemelte a hangját, és néha megijedtem tőle, de mindig azt mondta, ha nem ütöm az orrom olyanba, ami nem rám tartozik, ő sem viselkedik így. Nagyon féltékeny típus volt. Azt a pár fiú barátomat elűzte mellőlem, a lányoktól pedig teljesen elzárt. Mindezt úgy, hogy én ebből semmit sem fogtam fel. Lefoglalta az összes szabadidőmet, amiből a suli és a tanulás mellett amúgy sem sok volt. Az egész dolog akkor vett egy hatalmas fordulatot, amikor a nevelő szüleim meghaltak. Akkor szembesültem a dologgal, hogy csak ő maradt nekem. Az igazi szüleim még ekkor sem akartak velem többet foglalkozni, és ekkor jöttem rá, hogy minden barátomtól eltávolodtam. Joe, így hívják, ezt még nem is mondtam. Szóval Joe teljesen megváltozott. Állandóan azt hajtotta, hogy nekem csak ő van, senki másnak nem számítok semmit, és hogy én az övé vagyok. Amikor először tiltakoztam ez ellen, mondván senkié sem vagyok, nem vagyok egy tárgy, nem ütött meg, de úgy megrángatott, hogy elestem. De olyan rosszul sikerült, hogy nekiestem a dohányzó asztalnak, és onnan le a földre. Csakhogy egy poharat is sodortam magammal, ami amikor eltört, beleestem, és egy nagyobb darabja beleállt hátulról a csípőmbe. Kórházba kerültem, összevarrták, és ennek is láthattátok a nyomát a medencénél. Azt mondta, hogy ez nem az ő hibája, én vagyok a béna. Addig magyarázott, míg elhittem neki. - Itt már hangosan zokogtam. Megálltam pár percre, hogy kicsit csillapítsak magamon. Sokat segített ebben, hogy megéreztem egyik kezemen Zayn, míg másik kezemen Louis kezét, ahogy megnyugtatás képpen finoman simogatták a kezem. Jó volt, hogy éreztetik velem, hogy Ők itt vannak nekem, hogy fontos vagyok és támogatnak. - A következő nagy cirkusz abból lett, hogy az utcán megszólított egy srác. Csak útba igazítást kért, és amikor megköszönte a segítségem, végig simított a karomon. Joe ezt meglátta, és amikor hazaértem, elkezdett velem üvölteni. Hogy milyen egy rossz kurva vagyok, hogy biztos megcsalom, mert ő látta. Először nem értetem, miről beszél. Amikor felfogtam, és elmagyaráztam neki, hogy mi történt leüvöltött, hogy hazudok. Megkaptam az első pofonomat tőle. Akkorát adott, hogy legurultam a mögöttem lévő lépcsőn. Ismét kórház. Míg vártuk a mentőket, akiket ő hívott ki, bár azt állította, hogy magamtól estem le, megfenyegetett. Azt mondta, ha eljár a szám, megkeserülöm. Nem mertem senkinek sem szólni, ekkor már féltem tőle. Miután kikerültem a kórházból, nem mehettem sehová nélküle. Szinte teljesen elzárt a külvilágtól. A telefonomat meghagyta, mondván, úgy sem tudok senkitől segítséget kérni, mert csak ő van nekem. De ha nem teljesítem, amit kér, akkor ő is elhagy, és akkor egyedül leszek, senkinek nem kellek majd, mert egy semmire való vagyok. Különben is, én az övé vagyok, így köteles vagyok betartani a játék szabályait. Innentől kezdve igazi rémálom lett az életem. Próbáltam a szüleimnek könyörögni, hogy hagy költözzek hozzájuk, vagy csak egy városba velük. Gondoltam, ők meg tudnának védeni, de a kérés igazi miértjét nem mertem nekik elmondani. Elutasítottak. Nem láttam sok kiutat a helyzetemből. Vagy öngyilkos leszek, vagy eltűnök a közeléből. Mivel mindig is elítéltem az öngyilkosságot, így ez nem jöhetett szóba. Viszont sorra kaptam a bántásokat. Mindig rajtam vezette le, ha ideges volt. Mikor mibe estem bele, mikor mi fúródott belém. A kórházba már szinte haza jártam. Az orvosoknak feltűnt a túl gyakori megjelenésem. Próbáltak rávenni, hogy mondjam el az igazat, de Joe közbe lépett. Ekkor már olyan elkeseredett voltam, hogy az sem érdekelt volna, ha még jobban bánt, csak valakinek elmondhatnám végre, hogy mi történik velem. Ő persze beadta az orvosoknak, hogy súlyos egyensúly problémáim vannak, és ezért történik velem ennyi baleset. Az összes sebem egy-egy bántalmazás története. - húzom keserű mosolyra a szám - Arra mindig figyelt, hogy csak olyan helyen üssön meg, ahol nem feltűnő, a dokik nem szúrják ki. Így még fájdalmasabb volt a dolog, hiszen mindig oda ütött, ahol az előző sérülésem volt. Nekem fájdalmasabb volt, másnak viszont nem tűnt fel. Nem mindegy, hogy zöld, kék, vagy fekete egy véraláfutás? Egyik este bejött egy idősebb nővér. Ő beszélgetni akart, én nem akartam bajba kerülni, így nem álltam vele szóba. Ő viszont leült mellém, és elmesélte az élete egy részét. Nem kérdezett, csak mesélt. Hasonló dolgokon ment ő is keresztül, mint én. Azt a tanácsot kaptam, hogy meneküljek, míg lehet. E miatt erősödött bennem elhatározássá a gondolat, hogy magam mögött kell hagynom mindent. Elkezdtem a külföldi munkák között keresgélni. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor Paultól megjött az üzenet, hogy felvettek. Egy hetem volt Londonba költözni. Kerestem egy ingatlan közvetítőt, aki bár kissé olcsóbban, mint a valós piaci ára, de két napon belül eladta a házamat. Össze szedtem az összes cuccom, és felültem a repülőre. Magam mögött hagytam a rémálmot. Nem tudott semmi eltántorítani. Még az sem, hogy kiderült, az iker tesómmal kell dolgoznom. Úgy gondoltam, minden jobb lehet, mint az eddigiek. A SIM kártyámat ketté törtem, és vissza sem néztem. A többit már tudjátok. Sajnálom, hogy nehezen nyílok meg, de rettegek, hogy megint belekeveredek egy ilyen helyzetbe. Félek bárkihez tartozni, bárkitől függeni. Irtózatosan nehéz volt titokban elintéznem mindent, hogy Joe ne sejtsen meg semmit. Azt reméltem, soha többé nem kell őt látnom, de úgy látszik, ez nem jött össze.

Dermedt csend követi mesémet, mindenki maga elé meredve próbálja feldolgozni a hallottakat. Látom, hogy a fiúk izmai folyamatosan meg vannak feszülve. Idegesek, értetlenek. Nem tudják felfogni, hogy ez hogy történhetett meg. Egyedül Liam tekint rám megértően, hiszen ő mindenről tudott.

-Miért nem mondtad el anyáéknak, hogy miért akarsz odaköltözni? - Louis hangja meggyötört, arcán a kétségbe esés, önvád, döbbenet látszik.

-Nem akartam belekeverni őket, és mivel nem kellettem nekik, nem lett volna értelme.

-Hogy tudtad ezt túlélni, és mégis kedves és mosolygós maradni? - Niall kérdez, miközben rám emeli gyönyörű szemeit.

-Lenne értelme besavanyodnom? Hiszen élvezhettem, hogy végre szabadnak érzem magam, nem ellenőrzik minden lépésem, egy rossz hangsúllyal kimondott mondat után nem bánt senki. Ennek én csak örülni tudok.

-Ezért nem bízol bennem? Ezért nem akarsz egy esélyt adni nekünk? - Zayn megtört tekintete lelkemig hatol. 

-Én adni akarok esélyt, csak ez nekem nehéz. Nekem ehhez idő kell, hogy merjek benned bízni, kötődni hozzád. A szívem feléd húz, sőt, most már a gyermekünk is, de az eszem fél. Retteg. Tudom, hogy nem bántanál soha, de mégis ott motoszkál bennem egy kicsi hang, hogy mi van, ha nem most, hanem egy idő után mégis megtennéd. Nem olyan könnyű túllépni a múltamon. Rettenetesen fáj, hogy egyedül voltam, hogy nem számíthattam senkire, nem kérhettem senkitől sem tanácsot! - és megint elkap a zokogás. 

-Ez is a szüleink hibája! Ha nem adnak örökbe, nem kerülsz oda, nem ismered meg ezt a vad barmot, és nem történik ez veled! - Louis remeg az idegtől. - Akkor ott lehettem volna melletted minden fiú ügyednél, megvédhettelek volna! De így! Hiszen azt sem tudtam, hogy létezel!

-Nyugodj meg, kérlek! Ne őket hibáztasd! Kérlek! - nem hatnak rá szavaim - Kérlek, legalább most légy velem. - Erre rám kapja tekintetét, és látván kétségbe esésemet, mellkasához von, és szorosan átölel. Úgy érzem, biztonságban vagyok mellette, hogy ő meg tud védeni mindentől, hiszen ő az én erős testvérem.

-  Nem akarok bele zavarni a családi idillbe, de szerintem nem ártana még valamit elmondanod a többieknek, Jenny! - Liam hangja utasítónak tűnik, de tudom, hogy igaza van.

-Miről van szó? - kapja felém kérdőn fejét a mellettem ülő Zayn.

-Az a helyzet, hogy amikor kezdetét vette a turné folytatása, kaptam tőle egy SMS-t. Illetve azóta többet is. Ma pedig láttam a kórházból kifelé jövet! - testvérem karjai megmerevednek körülöttem, Zayn kezei ökölbe szorulnak. Érzik mindannyian a helyzet súlyát.

-A kurva életbe! Mikor akartad ezt elmondani? Látni akarom az üzeneteket! - Louis egyre idegesebb, úgy gondolom, inkább nem ellenkezem vele. Előkotrom zsebemből a telefonomat, és megnyitva az első üzenetet oda adom neki. Az öcsém úgy dönt, inkább hangosan felolvassa, hogy a többiek is hallják.

  "Hiányoztam, Cica? Most már nem futhatsz el! Induljon a játék!"

  " Mit kerestél Cica a kórházban? Hiszen most a közeledben sem vagyok!"

 "Mivel nem válaszoltál, utána néztem magam. Ugye tudod, hogy az a fattyú soha nem születhet meg? Ezért még irtózatosan megbűnhődsz?"

 "Az a hülye kis sztárocska sem ússza meg! Te az enyém vagy! Hozzányúlt a tulajdonomhoz! "

Ahogy hallgatom, megint átjár a rettegés. Egyszer csak hallom, hogy csipog megint a készülékem Louis kezében. Kérés nélkül nyitja azt meg, és olvassa fel hangosan.

"Azt hiszed, öt kis nyál gép megállíthat? Jobban jársz, ha önszántadból jössz vissza hozzám Cica! Hiszen te az enyém vagy! Így talán az ő pofikájuk is megússza!"

-Ez tényleg nem normális! Elég volt! Szólunk Paulnak, hogy mi a helyzet. Kellene egy kép erről a Joeról. Tudsz adni egyet, Jenny? - Liam ideges, ez látszik rajta. Most már nem csak engem, hanem mindenkit fenyeget. Lehet jobb lenne, ha visszamennék hozzá, és akkor a fiúkat békén hagyná! De akkor mi lenne a babámmal? Úgy sem tarthatnám meg! Nem! Nem mehetek vissza!

-Nincs róla képem. Mindet kidobáltam, mielőtt elköltöztem.

-Facebokon, vagy valamelyik közösségin nincs róla egy kép? 

-Niall! Te egy zseni vagy! - Gyorsan előkeresem a laptopomat, és már ütöm is be a megfelelő oldalt. Egyetlen kép van fent róla, de ott van!

-Hiszen én már találkoztam vele! - Louis döbbent hangjára rákapom a szemeimet. - Interjút kért tőlem az utcán. A kapcsolatotokról sokat akart tudni, de nem igazán mondtam neki semmit rólatok, hiszen megbeszéltük, hogy ez tabu téma.
-Én is találkoztam vele! Reggelente lejárok futni, mindig látom őt is. - Liam hangja szinte felismerhetetlen az őt ért sokktól.
-Én tegnap este a bárban beszéltem vele. Ott ült a pultnál, és iszogatott, meg a csajokat stírölte. Megszólított, majd elkezdtünk dumálni. - Harry is kész van, mint a matek lecke.
-Én pedig reggel korán keltem, és egyedül mentem le reggelizni. A svédasztalnál futottunk össze. - Nem is Niall lenne, ha nem a hasa vezetné.
-Én... én... többször is találkoztam vele a kondi terembe. -Zayn izmai szinte pattanásig feszültek az idegességtől. Ezek szerint mindegyik srácot megkörnyékezte, úgy, hogy semmiről sem tudtunk! Ez az én hibám! Miattam vannak most veszélyben! Lehet kár volt nekik megengedni, hogy a szállodán belül kicsit nagyobb szabadságot kapjanak, már ami a testőröket illeti. Akarom én, hogy valami bajuk legyen? Akarom én, hogy ne csak én szenvedjek, hanem ők is? Hát persze, hogy nem! Ez a kettősség megőrjít! Vagy a fiúkat védem meg, vagy a gyermekem. Mit tegyek? Mi lenne a jó döntés? Valaki segítsen!


Sziasztok!
És íme a rész, amit vártatok. Mit szóltok a titokhoz? Erre számítottatok? Kérlek írjatok véleményt, vagy/és pipáljatok!
Köszönöm a komikat és a pipákat!
Puszi: Klau