20. fejezet

Jennifer Smiths

Reggel van. Reggel? Inkább hajnal. Hűvös van London utcáin, amiből szerencsére a kocsiban nem sokat érzek. A repülő tér felé tartok, ugyanis folytatódik a turné. Megint játszhatok tyúkanyót ezek felett a lükék felett. De legalább imádni való lükék. Ha tegnap Liam nem hív fel, és nem hangosítja ki a telefont, lehet soha sem tudom meg az igazságot. Még most is alig tudom elhinni, hogy a szüleim azért viselkedtek így velem, mert bűntudatuk volt, és féltek. Elmondhatatlanul csodás érzés tudni, hogy számíthatok rájuk, hogy megint van családom. Louis pedig? Szuper délutánt töltöttünk együtt tegnap. Egy teljesen normális, 23 éves srácot ismertem meg a vele eltöltött idő alatt. Na jó, az hogy normális, kicsit túlzás! Ki akarja tíz évesen a megdöglött és eltemetett nyusziját kiásni, azzal az indokkal, hogy az feltámadt, és ha nem ássák ki, akkor megfullad? Vagy ki gondolja jó ötletnek, hogy ötödikes korában  az utált tanárának a székére, és a széke elé ragasztót kenjen? Amikor pedig az beleül, elkezdje csúfolni, mert tudja, hogy a tanár utána indulna? Csak azzal nem számolt, hogy a tanárnak nem számít, hogy elszakadt a nadrágja, és cipő nélkül van, de utána megy. Tiszta lökött az én testvérkém. Gondolataimból a kocsi megállása zökkent ki. Itt vagyok a repülőtéren, most már csak a fiúkat kell megkeresnem. Ahogy kiszállok a kocsiból, majdnem szív rohamot kapok.

-Szia! Segíthetek? - ezt a férfi hangot bárhol felismerném.

-Igen, köszönöm. - a nála lévő poggyász szállító kiskocsira felpakolja az én bőröndjeimet is, és azt tolva indulunk tovább. 

-Jól aludtál?

-Igen, köszi, csak keveset.

-Na, ez rám is igaz. Utálok korán kelni, ez meg még a koránnál is korábbi. - vág egy fancsali arcot. Meglátjuk a többieket is, és odamegyünk hozzájuk. Mindenkit üdvözlünk, de még senkit sem mondanék igazán ébernek. Mindenki bambul maga elé, nem hülyéskedik senki, ahogy ezt már a fiúktól megszoktam. Bambulásomból telefonom csipogása riszt fel. Előkotrom a táskám legmélyéről, és megnézem ki küldött nekem ilyen korán SMS-t. A szám ismeretlen, de megnyitom.

"Hiányoztam, Cica? Most már nem futhatsz el! Induljon a játék!"

Nem, nem, nem! Ez nem lehet! Érzem, hogy lesápadok, megremeg a kezem, de annyira, hogy a telefon kiesik a kezemből. Nem érdekel, csak meredten bámulok magam elé. Ilyen nincs! Miért most, amikor kezdene minden rendeződni? Miért kísért a múlt? Honnan tudja a számomat?

-Jenny! Jenny, jól vagy? - Louis ijedt hangja rángat vissza a jelenbe. Zayn kezébe meglátom a telefonom, megijedek, hogy esetleg elolvasta az üzenete, de szerencsére a készülék az eséstől több darabra esett, így kikapcsolt. - Mi történt? Valami baj van? - Az öcsém noszogatása nincs rám hatással, de szemeimet Liamre kapom kétségbe esetten. Ő ismeri a múltam! El kell mondanom neki! 

-Mi a baj? - Liam értetlenül néz rám. - Ki írt neked? Mond, hogy nem... - Szemeiben felismerés csillan, de szerencsére kapcsol, és nem mond semmi többet. Tőlem csak egy erőtlen bólintásra telik. 
-Mi folyik itt? Ki írt? - emeli meg hangját Louis.
-Nem fontos. Egy régi barát.  - próbálok valami hihetőt összehozni. Utálok hazudni, de most muszáj.
-Azt mondtad, eltávolodtál mindenkitől. Jenny! Ne hazudj nekünk! - az öcsikém nem tágít.
-Tényleg nem fontos!
-Kérlek! Ha valamiben tudunk segíteni, ránk számíthatsz. - Zayn kérlelő szemeivel találkozom össze.
-Már nem vagy egyedül! Számíthatsz ránk! Mond el, kérlek! - Louis csak nem hagyja a dolgokat. Mennyivel egyszerűbb lenne most, ha még mindig nem törődne velem. De mondjuk ezt a világért sem szeretném. Össze rakom közben a telefonom, és bekapcsolom. Bepötyögöm a kódom, ezzel is húzva az időt. És megint pittyeg. Nem akarom! A fiúk kíváncsian néznek rám.
-Ideje beszállni! Nemsokára indulunk. - Úgy látszik, Paul kivételesen jókor szakít félbe minket. Elsők közt indulok a gép felé. 
-Ugye tudod, hogy még nem végeztünk? - Louis hangosan, és talán kissé mérgesen szól utánam. Mikor felszállunk a gépre, és Paul mellé ülök, így kivédve a fiúk további faggatásait. Ekkor jut eszembe az üzenet. Félve bár, de megnyitom. 

"Remélem tudod, hogy sem az öt pojáca, sem a testőrök nem állhatnak az utamba! Te az enyém vagy! Ezt már párszor tisztáztuk! Nincs menekvés! "         

Istenem! Mit vétettem? Miért nem tud békén hagyni? Miért jön utánam? Mit tegyek? Elmondjam a fiúknak, vagy ne? De nem keverhetem ebbe bele őket. Jobb lenne, ha Liamnek sem mondanék el semmit. Megpróbálom beadni majd nekik, hogy egy régi ismerős, ezzel még nem is hazudok, akkorát. Az utat átalszom. Megérkezés után elfoglaljuk a szobáinkat, de mielőtt kipakolhattam volna, Louis vágtázott be hozzám.
-Keresd meg a fürdő rucid és gyere. Kipróbáljuk a medencéket, mert később már nem lesz rá lehetőségünk, a mai napunk meg szabad! - ugrándozott boldogan, mit egy öt éves. 
-Én nem megyek. - Próbáltam minél határozottab hangot megütni. Hogy is mehetnék velük bárhová is fürdő ruhában, amikor az egy csomó kérdést vonna maga után. Az a szerencsém, hogy Zayn részeg volt, amikor együtt voltunk, plusz sötét is volt. Különben jöttek volna a kellemetlen kérdések.
-Ez nem kérdés volt, hanem felszólítás, ha nem vetted volna észre!
- Mert mit csinálsz, ha nem megyek? - mosolyogtam rá gúnyosan!
-Akkor felkapunk, és leviszünk erőszakkal! - csapódik ki az ajtó, és a  röhögő Zayn sétál be rajta.
-Nem kényszeríthettek! Nem akarok menni! - kezdek hisztizni.
-Jössz magadtól, vagy ruhástól vigyünk le, és dobjunk  a medencébe? - De szívesen letörölném az öcsém arcáról azt a vigyort! Most mit tegyek? Agyam gyorsan jár, meg is van a megoldás! Okos vagyok én!
-Oké, megyek, csak átöltözök. - Gyorsan előveszem a bikinim, és bemennék a fürdőbe, csakhogy Louis megelőz. Nem értem, mit akar, míg kezében a kulccsal vissza nem jön.
-Így nem tudsz bezárkózni! - vigyorog gúnyosan rám.
-Honnan tudtad? - pedig pont ez volt a szándékom. Bezárkózni a fürdőbe, míg meg nem unják, és el nem mennek. Ez nem jött be! Most mi lesz? Gyorsan magamra kapom a bikinim, és úgy döntök, hogy felveszem az egyik itteni köntöst. Ha idegenek közé megyek egyedül bikiniben, az nem zavar. Nem ismernek, nem tesznek fel kérdéseket, maximum megbámulnak. De hogy a mai napot hogy úszom meg? Fogalmam sincs!
Lent a medencénél húzom az időt. Lefekszek egy napozó ágyra, de a köntös még mindig rajtam van.
-Várj, bekenlek! - Mosolyog rám Zayn. - Vedd le a köntöst! - Na  még csak az kéne!
-Nem kell, köszi! Mindjárt megyek fel! Ha nem emlékeznél, le sem akartam jönni! - gúnyos mosolyt eresztek felé. Azzal viszont nem számolok, hogy Niall és Harry egyszer csak felém iramodik, és elkapva kezem, lábam megindulnak velem a medence felé!
-Neeeeee! Tegyetek le! - de már késő. Nagyot csobbanok a vízben. Igen ám, csakhogy soha sem voltam túl jó úszó, most ráadásul a menet közben kibomlott köntösöm rám tekeredik, gátol a mozgásban. Bepánikolnék éppen, amikor megérzek két erős kart körém fonódni, és érzékelem, hogy gazdája felfelé húz. Felérve a felszínre levegő után kapkodom, és próbálom kiköpködni a számba került vizet. Mikorra légzésem nagy nehezen helyre áll, akkor tudatosodik bennem, hogy Zayn tart!
-Jenny! Miért nem mondtad, hogy nem tudsz úszni? - ér mellém Louis is.
-Tudok úszni, igaz nem a legjobban, de eddig még nem volt baj. Most is  a köntös tekeredett rám! Segíthetnél kiszabadulni belőle, mert így szegény Zayn tart! - miközben az öcsém segít kikeveredni a ruhadarabból, Zayn  szorosan ölel magához, ezzel megakadályozva, hogy elmerüljek, a két ludas pedig ledermedve bámulja  a jelenetet. Megmentőm kihúz a medence szélére, Liam elkapja a kezem, és kiránt a medencéből. Csakhogy nem veszem észre, hogy a gondosan beállított fürdőruhám elcsúszik. 
-Jenny! Mik ezek a hegek? - kétségbe esve nézek Zaynre. Észrevette, ráadásul meg is jegyezte hangosan. Mindegyik fiú hallotta. Louis rögtön mellettem terem, és figyelmesen vizslat. Nem akarok válaszolni.
-Jenny, mi ez? Válaszolj! - hangja ideges. Liam együtt érzően néz rám, hiszen ő tud a hegekről, bár látni még nem látta. Vagyis mostanig nem látta.
-Egy időben sokat elestem, annak a nyomai. - rezzenéstelen arccal mondom a betanult szöveget. Utálok hazudni, de most muszáj. Bár nem is hazugság, csak az igazság elferdítése. Mindegy is! Egyik sem szép dolog, főleg nem olyanokkal szemben, akikkel most próbálod kiépíteni a kapcsolatodat.
-Ezt nem veszem be! Már miért estél volna el sokat? - összehúzott szemöldökkel vizslat Niall is.
-Voltak egyensúly problémáim. Kezeltek is rá, így már rendben vagyok. Zayn! Köszönöm, hogy kihúztál! - Próbálom terelni a témát, hátha Louis ráharapna, és ahelyett, hogy engem faggat, elő venné inkább a két fiút. Nem szép dolog tőlem, de mentségemre szóljon, hogy próbálom menteni a menthetőt. Nem merem még nekik elmondani a történteket. Pedig szorul a hurok. Szinte a nyakam körül érzem a kötelet.
-Ne terelj! - morran rám öcsikém.
-Nincs mit köszönnöd, ez csak természetes. Rám hoztad a frászt rendesen! Ha lehet ne legyen legközelebb! Mármint, utánad ugranék, csak érted, na... - vakarja meg zavartan tarkóját.
-Értem persze! - Hálás mosolyt villantok felé, majd úgy döntök, hogy inkább elé lépek, és egy puszit nyomok az arcára. Csak ez a bizsergés ne kapna el, amit a medencében is éreztem, amikor hozzám ért. Zavartan ellépek tőle, amikor hallom, hogy SMS-em jött megint. Remélem nem ő az! Leülök egy napozó ágyra, és megnézem az üzenetem. Lehet kár volt. Arcomból kiszalad a vér olvasás közben.

"Jobban is vigyázhatnának rád azok az idióták, mert eltöröm kezüket, lábukat! Te az enyém vagy! Úgy sem kellenél senki másnak!"

          

Itt van! Mindent látott! Rémülten nézek körbe. Ez most már nem vicces! Liam észre veszi rémült tekintetem, és mellém telepszik. 

-Ő irt megint? - biccentek csak válaszként. A rémülettől elszorult a torkom, nem biztos, hogy hang is kijönne belőle sikításon kívül, azt pedig nem kellene. - Elolvashatom? - Megint csak biccentek, és megnyitom neki az elsőnél. Megvárom, míg végig olvassa őket. - Ez nem játék! El kell mondanod a többieknek!

-Nem! Nem tudhatják meg! Ha nagyon elfajulna  a dolog, akkor szólok a zsaruknak. Már régen meg kellett volna tennem, csak azt hittem, vége ennek a rém álomnak!   

Megígértetem Liammel, hogy nem szól a fiúknak, bár elég nehezen egyezik bele. 

Este Louis átrángat a szobájába. Nem értem, mi olyan fontos neki, hogy majdnem kitépi a karom. Remélem nem kezd megint faggatni. Legnagyobb meglepetésemre az ágyához rángat, amin a laptopja van, és lelök a gép elé. Értetlenül nézek rá, míg a szerkentyűből rám nem kiabálnak. Vagyis először csak egy hatalmas sikítást hallok, majd sziákat. Döbbenten kapom oda a fejem, és felfedezek két arcot a monitoron. Ismeretlen ismerősök. Találkozni még nem találkoztunk, nem is beszéltünk, de már rengeteget hallottam róluk, és képeket is mutattak már, amin Ők szerepeltek. Két testvérem pislog rá kíváncsian.

-Sziasztok! - a döbbenettől alig bírok megszólalni - El sem hiszem! Beszélhetek veletek! Hogy én ezt mióta szeretném! - szemembe könnyek gyűlnek a meghatottságtól.

-Gondoljuk mennyire! - gúnyosan csendül fel Lottie hangja. - Mit akarsz igazából? Tönkre tenni a családot? 

-Lottie! Mit mondtam én neked! - Louis mérgesen vetődik le mellém és karolja át a vállam.

-Ne is foglalkozz velük! Csak szórakoznak! Nem tudtam nekik elmagyarázni, hogy ez nem jó vicc! - tájékoztat Fizzi, és próbál csúnyán nézni az idióta bátyjára kamerán keresztül. Louisból és Lottieból kirobban a nevetés.
-Látnod kellett volna az arcod! - fetreng mellettem az öcsikém. Mérgesen hasba boxolom, persze csak játékosan.
-Rendesen rám hoztad a frászt! - nézek a kamerába.
-Ők ilyenek. Majd rájössz, hogy ami szerintük vicces, az általában szerintünk nem. Örülünk, hogy megismerhetünk! Sajnos nincs sok időnk, mert mindjárt indulnunk kell, csak már nem bírtuk tovább! Sajnálom, hogy nem élőben találkozunk. - szomorodik el Fizzi. 
-Én örülök ennek a pár percnek is! Nagyon rég óta szerettem volna veletek beszélni, de sajnos nem lehetett. De három hét múlva, ha minden jól megy, szünetünk lesz, és akkor megyünk hozzátok. Ugye nem vesztetek össze anyáékkal  e miatt?
-Hááát... - Lotti arcáról minden leolvasható.
-Kérlek, ne haragudjatok rájuk! Én is megbocsátottam, nektek is meg kell! 
-Bocsi, de mennünk kell! Remélem még tudunk beszélni, de most jöttek értünk! Várunk itthon, de azért még beszélünk! Puszi nektek! - meg sem várják, hogy elköszönjünk, már ki is nyomják a Skypot.
-Sajnálom, hogy csak ennyi volt, de időre mentek, és ráadásul a barátaik mentek értük. - tekint rám lehangoltan Louis. Én erre a nyakába ugrok, és jó alaposan megszorongatom.
-Köszönöm neked ezt  a pár percet! Nem tudod, mennyit jelent ez nekem! Bár ez egy szar poén volt, amit csináltatok!
-Dehát mi jót röhögtünk! - Sértettet játszva vonulok át a saját szobámba, bár belülről úgy érzem, szétrepeszt a boldogság. Végre beszélhettem velük! Ez annyira jó! Boldogan fekszem le aznap este is.      

  

Eltelt egy hét. Azóta nem jöttek üzenetek. Remélem leállt a követésemmel, bár nem igazán bízok a dologba. A turné szépen halad, a srácok remekelnek. Minden jó lenne, kivétel egyetlen dolgot. Napok óta rosszul érzem magam. Lehet el kellene mennem kivizsgáltatni magam, de egyenlőre még ráfogom a stresszre a dolgokat. Remélem semmi komoly bajom nincs. Nem hiányozna most még egy betegség is. 
Zaynnel egyre szorosabb a kapcsolatom, egyre többet vagyunk együtt. Rengeteget beszélgettünk, sokat nevettünk együtt. Az, hogy a műsorban kiállt mellettem, és utána a turné első napján utánam ugrott a medencébe, közelebb vitt hozzá. Egyre többször bizonyítja, kis apró dolgokkal, hogy számíthatok rá. Segít, amiben tud, hogy megkönnyítse a dolgom. Ez jó érzéssel tölt el, ugyan akkor meg is rettenek tőle. Félek megint valakitől függeni. Már pedig egy pár kapcsolatban függsz a másiktól. Próbálták a fiúk kiszedni belőlem, hogy mik azok a hegek, de nem árultam el nekik. Egyre közelebb vannak ahhoz a ponthoz, hogy teljesen megbízzak bennük, de mégsem érzem magam késznek arra, hogy ezt elmondjam nekik. A tesóimmal sajnos nem sikerült azóta beszélni, hála az idő eltolódásnak és a sűrű programunknak.  Most is indulnom kell,mert a fiúknak interjúja lesz. Lemegyek a hallba, hiszen ott találkozunk mindannyian. Ahogy kilépek a liftből, úgy érzem forogni kezd velem a világ, majd minden elsötétedik.
Mikor magamhoz térek, kétségbe esett tekintetekkel találom magam szembe. A fejem még kicsit kába, de próbálok felülni. Zayn kezeit érzem hátamon, miközben segít a dolog kivitelezésében.
-Mi történt? - kérdezem a srácokat.
-Elájultál! A frászt hoztad ránk! Úgy eldőltél, mint egy krumplis zsák! - testvérem hangjából a színtiszta aggódás csendül ki.
-Jól vagyok. Nincs semmi baj. Valószínű túl keveset aludtam az elmúlt pár napban, vagy lement a vér cukrom. - próbálok magyarázatot találni a történtekre.
-Nem érdekel! Irány a kórház! Majd én elkísérlek!
-Nem, Louis! Neked interjút kell adnod!
-Akkor sem mehetsz egyedül, és Te sokkal fontosabb vagy, mint egy nyavalyás interjú! - Zayn kissé dühösen pislog rám.
-Akkor majd valamelyik testőr elkísér, de ti mind mentek arra az interjúra! - Nem igazán tetszik a fiúknak a dolog, de belemennek. Ők mennek a kérdésekre válaszolni, én pedig a kórházba. 
Egy csomó vizsgálat után itt ülök a doki rendelőjében. Még vért is vetetett, pedig utálom a tűket.
-Nos, Kisasszony! Megjöttek az eredmények. Önnek...          

Sziasztok!
Ez most kicsit hosszabb rész lett. és elég sok minden történt benne! Azt viszont előre leszögezném, hogy semmilyen hihetetlen, lehetetlen dolgot nem akarok a későbbiekben! Nem akarok elszállni semmilyen téren!
Remélem tetszett! A következő pár részben pörögni fognak az események, remélem nem bánjátok!
Várom a véleményeket!
Puszi: Klau