2015. június 4., csütörtök

19. fejezet

Louis Tomlinson

-Sziasztok! - köszöntöttem a díszes társaságot - Hát Ti? - pillantottam kérdőn családomra.
-Szia Kicsim! - édesanyám felugrik a helyéről, és hozzám siet. Meg akarna ölelni, de én eltolom magamtól.
-Ugye ezt Te sem gondolod komolyan? - felhúzott szemöldökkel nézek rá. Látom, ahogy elkeseredik, és a szemeit ellepik a könnyek. Nem tudom megsajnálni. Előttem van Jenny arca, miközben róluk beszél, hogy mennyire és mennyiszer megbántották.
-Azt hiszem, mi megyünk. - Liam hangjára felkapom a fejem. Akarok én csak velük maradni? Nem hiszem, de azért csak oda biccentek a srácoknak, hogy oké.- Ha kellenénk, fent leszünk. - Mintha a gondolataimban olvasna. Nem véletlen. Hiszen az elmúlt években szinte állandóan együtt voltunk, mindent tudunk a másikról, és ismerjük egymás, mint a saját tenyerünket. Miután a fiúk elvonulnak, helyet foglalok az egyik fotelban, hogy még csak véletlenül se tudjon senki mellém ülni. Karjaimat össze fonom a mellkasom előtt, és várakozóan tekintek rájuk. Senki nem akarja kezdeni. 
-Tán annak köszönhetem a megtiszteltetést, hogy egyeztessük a mesét, miszerint örökbe fogadtatok? - gúnyos hangomra Mark rám kapja a tekintetét.
-Nem! Azért jöttünk, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, és Te is megérthesd az okokat. Én szerettem volna, ha Jenny is itt van, de a szüleid úgy gondolják, hogy elég egyszerre csak neked elmagyarázni a dolgokat, sokkal nehezebb lenne, ha Ő is itt lenne. Én már nagyon szeretnék vele találkozni, hiszen én még nem ismerem, de tiszteletben tartom anyádék döntését. Szerintem át is adom neki a szót, ez az Ő feladata.
-Kisfiam! Ne haragudj ránk a tegnapiért, és azért sem, hogy nem mondtuk el, hogy van egy nővéred. Amikor megszülettetek, súlyos anyagi válságban voltunk, mint ahogy ezt már mondtuk. Nem tudtunk volna mind a kettőtöket felnevelni, megadni nektek mindent. Eléggé kilátástalannak tűnt akkoriban a helyzet. Így úgy döntöttünk, hogy egyikőtöket örökbe adjuk. - ekkor kezdenek a szeméből folyni a könnyek - De nem tudtunk róla úgy lemondani, hogy soha többé ne tudjuk, mi történik vele. Ezért döntöttünk a nyílt örökbe fogadásnál. Évente egyszer-kétszer meglátogattuk, a nevelő szüleivel tartottuk folyamatosan a kapcsolatot. Amikor helyre jöttünk anyagilag, hiába akartuk visszaszerezni, már nem tehettünk semmit, hiszen lemondtunk róla. Gyötört a bűntudat mind a kettőnket, egyszerűen nem tudtunk túl lépni a dolgokon. Amikor megtudta, hogy mi vagyunk az igazi szülei, először ellenséges volt, amit meg is értek. Ekkor annyira meggyűlöltem magam, hiszen a mi hibánk volt, hogy külön választottunk titeket. Egy idő után meg akart ismerni titeket, de akkor megijedtünk. Hogy magyaráztuk volna el nektek, hogy mit tettünk? Mit gondoltatok volna rólunk? Ezért elutasítottuk, sőt! Megpróbáltuk minél távolabb tartani magunktól Őt is, mert úgy éreztük, belerokkanunk ebbe az egészbe! Hiszen milyen anya vagyok én? Lemondtam a saját gyerekemről! Ilyet egy jó anya nem tesz! Rettegtem tőle, hogy ha megtudjátok, Ti is meggyűlöltök, hiszen igazatok is lett volna! Szörnyű emberek vagyunk! - feltörik belőle a zokogás, válla folyamatosan rázkódik, hangja el-el csuklik. Látom, hogy mennyire gyűlöli magát azért, amit tett. Elgondolkozom, hogy vajon hogy reagáltam volna, ha megtudom az igazságot. Fogalmam sincs. - Ezért is váltunk el apátokkal. Nem tudtuk elviselni, amit tettünk! Nem tudtunk úgy egymásra nézni, hogy ne jusson eszünkbe életünk legnagyobb hibája! Utána lépett be az életembe Mark. Ő mindent tudott, próbált rávenni, hogy nyissak Jenny irányában, hiszen Ő nem gyűlöl, csak én magamat. Amikor meghaltak a nevelő szülei, és megkért, hogy hagy költözzön hozzánk, vagy csak egy városba velünk, megrémültem. Nem akartam, hogy megtudjátok, és esetleg meggyűlöljetek! Ezért nem engedtem neki, pedig a szívem szakadt meg, hogy megint elutasítom a saját gyerekem! De hogy mondhattam volna el, hogy 22 éven keresztül hazudtunk? Hogy nézhettem volna utána a szemetekbe? Mark biztatására ekkor viszont próbáltam közelebb kerülni hozzá, de ekkor már Ő nem akarta, hogy az élete része legyek, még ha csak részben is. Aztán Jenny közölte, hogy munkát kapott, és azt is, hogy hol. Kétségbe estem, elmondtam neki, hogy a testvérével kell majd dolgoznia. Megrémült a gondolattól, hogy végre megismerhet téged is. Örült neki, de tartott is tőle, hiszen Te sztár vagy, míg Ő csak egy egyszerű lány. Félt, hogy majd elítéled, hogy azt gondolod, csak a hírnevedet akarja. - Nem hiába félt ettől, hiszen tényleg ezt gondoltam egy ideig. - Azt mondta, nem árulja el a titkot neked, de úgy döntöttünk apáddal, hogy idejövünk, és elmondjuk. Kérlek, érts meg engem! Könyörgöm neked, bocsáts meg nekem! Én ezt már nem bírom! - Mark átöleli a vállát, magához húzza és próbálja lenyugtatni. Apámra nézek, aki eddig szinte egy szót sem szólt, és meglepődök, hiszen Ő is sír. Még soha sem láttam sírni. Egy ideje csak egy közömbös, rideg embert láttam, de most látom, hogy igazából egy összetört, megkeseredett ember ül előttem.
-Azt az egyet magyarázzátok meg, hogy mi volt ez a tegnapi? Hogy letagadtok minket? - torkomban gombócot érzek, a sírás határán állok, de tartom magam. Az Ő helyükbe képzelem magam, és egyre több mindent megértek.
-Az az én hibám! - apámra kapom a tekintetem - Kétségbe estem tegnap este! Hiszen az elmúlt években annyira elmerültem az ön sajnálatban, hogy titeket is eltaszítottalak magamtól. Nem csodálnám, ha gyűlölnétek. Erre fel tegnap mindenki megtudta életem legnagyobb bűnét. Nem is az számított, hogy mindenki, nem érdekelt a több ezer rajongótok, csak a testvéreid, akik otthon nézték a tévét. Mit gondolhatnak ezek után rólam? Te mit gondolhatsz rólam? És Jenny? Soha sem fog nekünk megbocsátani! Soha nem voltunk mellette, amikor szüksége lett volna ránk! Megint eltaszítottuk! A kétségbe esésemben telebeszéltem anyád fejét is! Így is elszúrtam mindent, lassan apának sem nevezhetem magam, hiszen az elmúlt években veletek sem törődtem! Ráadásul kiderült a bűnöm! Én tehetek mindenről! Én nem kaptam abban az időben rendes állást, miattam kerültünk abba a helyzetbe, hogy nem tarthattunk meg mind a kettőtöket! Hogy lehetne ezt megbocsátani? Mert szerintem sehogy! Hiszen tönkre tettem az életeteket, a családunkat!
Kicsapódik a bejárati ajtó, és egy barna hajú hurrikán vágtat be rajta, füléhez szorított telefonnal. Egyenesen a kanapéhoz rohan, ahol a szüleink ülnek, és a nyakukba veti magát. Zokogva temeti arcát anyám nyakába, miközben görcsösen szorítja magához anyát és apát is. Nem értek semmit az egészből. Közben a fiúk sétálnak le az emeletről, és Liam kezében is meglátom a telefont. Értetlenül ránézek, de Ő csak Jennyéket nézi.
-Én nem haragszom rátok! - hüppögésétől alig értem, hogy mit mond Jenny - Csak soha sem értettem, hogy miért gyűlöltök, hogy miért nem kellettem nektek soha! Hiszen én szeretlek Titeket!
-Dehogy gyűlölünk, Kicsikém! Nagyon szeretünk Téged! Sajnáljuk! El sem tudom mondani, hogy mennyire sajnáljuk, amit tettünk! Nem tudom, hogy tudtok nekünk megbocsátani! Mi magunkat utáljuk, hiszen mi döntöttünk így, mi tehetünk mindenről! - anyám zokogva szorítja magához Jennyt. Én sem bírom tovább, és szemeimből kicsordulnak a könnyek. Oda megyek hozzájuk, és én is átölelem őket. Az első családi ölelés. Hihetetlen! Felfoghatatlan, hogy a szüleim ezt eddig titokban tartották előttünk! Hogy tudták ezt eddig magukban tartani? Hiszen látom, hogy mind a ketten összetörtek, belerokkantak ennek a titoknak a súlyába.
-Honnan tudtad, hogy miről beszélünk? - apám szólal meg sírástól be rekedt hangján, bár alig jönnek ki neki a szavak.
-Az a helyzet, hogy szokásunkhoz híven hallgatóztunk. - Köszörüli meg a torkát Liam. Rájuk nézek, és látom, hogy ők is elérzékenyültek. - Ráadásul felhívtam Jennyt, kihangosítottam a telefonomat, így Ő mindent hallott. Utána már csak azt láttuk, ahogy beszáguld. Azt ne kérdezzétek, hogy hogy került ide, mert azt nem tudom.
-Anya, apa! Találkozhatok majd a húgaimmal? - Jenny hangja bizonytalan. Szerintem még nem fogta fel teljesen, hogy mi is történt.
-Persze, Kicsim! Ha legközelebb szünetetek lesz, gyertek el mind hozzánk, és ott megismerheted a többieket is, bár szerintem telefonon vagy Skypon zargatni fognak, mert ma már hívni akartak, csak megkértük őket, hogy egy kicsit legyenek még türelemmel. - És ennyi volt. Jenny megint hangos zokogásba tör ki.
-Bocsánat, hogy bele rondítok a családi idillbe, de hagy mutatkozzak be. Mark Tomlinson vagyok. Louis nevelő apja, és remélem ezek után a tiéd is. - Mosolyog kedvesem Jennyre. Mikor az felé lép, finoman ölelésébe vonja a lányt, aki erre még hangosabban zokog, már ha az előző állapot még fokozható. - Régóta szerettem volna veled találkozni, de sajnos erre még eddig nem volt lehetőségünk.
-Jennifer Smiths. Örvendek a találkozásnak. Louis ma sokat mesélt rólad. És örömmel leszek a nevelt lányod! Köszönöm! Végre megint van családom! Ez olyan felfoghatatlan!
-Mikor lesz szünetetek, gyerekek? - szipog anyám, de már egy halvány mosolyt látok az arcán.
-Azt hiszem három hét múlva lesz négy nap szünetünk, ha nem jön közbe semmi. - gondolkozik el Jenny.
-Akkor három hét múlva várunk Titeket! Fiúk, ez rátok is vonatkozik! - mosolyog anyám a srácokra. - És Liam! Köszönöm! Nem tudom, mikor mertünk volna elé állni! - a srác csak biccent egyet, majd finoman felfelé terelgeti a fiúkat. Gondolom úgy van vele, hogy hagy élvezzük ki a nagy egymásra találást. Harry persze nem hazudtolja meg magát. A lépcső aljánál megfordul és felém rohan. A nyakamba ugrik. Éppen hogy csak meg tudom tartani magunkat.
-Ó, drágám! Ez olyan megható! Egymásra találtatok végre! Édes Életem! Remélem boldog vagy! Majd gyere, fent várlak! - Egy undorítóan nyálas cuppanós puszit nyom a képemre közben.
-Persze Szívem! Sietek! - És mindenki dől a röhögéstől.
-De régen láttunk Larrys jelenetet! - röhög Zayn. Tényleg régen játszottuk ezt. Ahogy ránézek a haveromra, érdekes felfedezést teszek. Elérzékenyülve, gyengéden nézi Jennyt. Megreckírozom, hogy talán szerelmes tekintettel?! Lehet tényleg komolyan gondolja? Tényleg nem csak szórakozni akar vele? Ha ez így van, segíteni fogok nekik, már csak azért is, mert Liam azt mondta, hogy akkor Jenny túl lenne a múltján. Akár mit is jelent az a múlt. 
Miután a kedélyek lenyugodtak, a szülők elvonultak, hogy pakoljunk, mert hajnalban indulás. Elköszönéskor még emlékeztettek rá, hogy meg kell őket látogatnunk. Jennyt hazavittem, itthon befejeztem a csomagolást és beájultam az ágyamba.Vigyorogva gondoltam végig a mai napot. Találkoztam Jennyvel, és jól éreztük magunkat. Szerintem elindultunk egy jó irányba. A szüleim vallomása, Jennyvel való kibékülésük. Azt hiszem, elégedett lehetek a mai nap alakulásával. Ideje aludnom, mert mindjárt kelhetek, és irány a turné!


Sziasztok!
Íme a következő fejezet! Remélem elnyerte tetszéseteket! Véleményeteket várom komi, illetve pipa formájában! :)
Köszönöm az eddigi kommenteket, pipákat, és azt is köszönöm, hogy olvastok!
Puszi: Klau

4 megjegyzés:

  1. Omfg that's so fucking awesomeeeeeee:D Rohadt jó rész:33 Most megint kíváncsi vagyok Zaynie hogy fog hódítani, na meg hogy mi az a nagy múlt, vagy inkább ki:D Siess a kövivel, istennő vagy!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen! :))
      A következő részben már kicsit közelebb kerültök a múltjához. Próbálok sietni, bár a holnapi napom húzós, nem tudom, kész leszek-e vele, de sietek!
      Puszi: Klau

      Törlés
  2. Ez valami hihetetlenül jó rész :33 meghatódtam, de rendesen:)
    Kíváncsi vagyok Zayn, hogy nyeri el Jenny szívét és a titokra egyaránt. És arra is, hogy Jenny többi testvére, hogy fogadják majd a lányt:DD So Perfect. <3
    Remélem hamar kint lesz a kövi!:3
    Puszi.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen! :))
      A titokhoz egyre közelebb kerülünk a következő részben. A tesók is nemsokára feltűnnek. Egyre több választ kaptok, bár ezzel együtt lehet, hogy csak a kérdések száma gyarapodik? Hamarosan kiderül! :))
      Próbálok majd sietni!
      Puszi: Klau

      Törlés